Az emberek teljesítményét, tanulását, együttműködését és mentális jóllétét nemcsak a képességeik befolyásolják, hanem az a környezet is, amelyben nap mint nap működniük kell. Ezért nem mindegy, hogy milyen a munkahelyi környezet, amiben több időt töltünk el, mint a családtagjainkkal.
Beszéljünk most egy olyan jelenségről, amelyről sokan tudnak, mégis ritkán beszélünk nyíltan.
A legtöbb toxikus embert nem csupán eltűrik a szervezetek, hanem elő is léptetik.
Sok helyen az agresszív, megalázó vezetőt felmentik azzal, hogy eredményorientált. A sikereivel pedig igazolják a viselkedését. Az agressziót határozottságnak nevezik, a megfélemlítést teljesítményösztönzésnek.
Közben pedig a legstabilabb, legönállóbb és gyakran szakmailag legjobb emberek elfáradnak és továbbállnak. Az a furcsa, hogy ezt általában mindenki látja. Maximum más szavakat használ rá. Látszólag mindenki tudja, milyen, mégis ő van döntési helyzetben.
Az ember ilyenkor azt várná, hogy egy szervezetnek legyen valamiféle önkorrekciós mechanizmusa.
Hogy ha valaki rendszeresen üvöltözik, ha nagy körülötte a fluktuáció, ha állandóak a konfliktusok, kiszámíthatatlanul reagál, időnként dühkitörései vannak, félelmet kelt a munkatársakban és a viselkedése jelentős stresszt okoz a környezetének, akkor egyszer valaki azt mondja: „Ezt így nem lehet tovább csinálni.”
Csakhogy sokszor nem ez történik. És amikor ez nem történik meg, abból az átlagos dolgozó könnyen azt a következtetést vonja le, hogy az illető bármit megtehet következmények nélkül.
Az évek során azonban egy másik dolgot is megfigyeltem. A szervezetek nem mindig azt jutalmazzák, amit kívülről logikusnak gondolnánk.
Sok vezető azért marad pozícióban, mert:
- hozza a számokat,
- betölti a műszakokat,
- megoldja az operatív problémákat,
- vállalja azokat a konfliktusokat, amelyeket más nem akar.
Közben pedig a rejtett költségeket senki sem méri. A félelmet, a bizalomvesztést, a kiégést, a felmondásokat, a pszichológiai biztonság hiányát. Ezek ritkán jelennek meg egy havi riportban.
Van azonban egy másik kellemetlen igazság is.
Az ilyen emberek sokszor nem azért maradnak pozícióban, mert mindenki vak, hanem mert a környezetük megtanul együtt élni velük. Kialakulnak a túlélési stratégiák és ettől a rendszer működőképesnek tűnik.
Miközben valójában csak alkalmazkodik a problémához.
A legtöbb konfliktuskezelési tanács arra épül, hogy a másik fél legalább minimálisan kiszámítható és érdekelt a megoldásban.
Egyeztess. Tisztázd az igényeket. Keress kompromisszumot. Kommunikálj asszertíven.
Ezek fontos eszközök. De csak akkor működnek, ha a másik fél is ugyanabban a játékban játszik.
Ha valaki impulzív, hangulatvezérelt, kiszámíthatatlan vagy időnként robbanásszerűen reagál, akkor az ember könnyen azt érezheti:
„Nem tudok jó lépést tenni, mert nem tudom, milyen szabályok szerint zajlik a játszma.”
És ilyenkor nem a kommunikáció javítása a megoldás, hanem a kitettség csökkentése. Mert azzal szemben, aki feljebb van a rendszerben kevés eszköze marad az átlagembernek.
Pedig egy egészséges szervezet alapja nem az, hogy nincsenek konfliktusok.
Hanem valami sokkal egyszerűbb. Lehetünk különböző pozícióban. Lehetünk egyenlőtlen helyzetben. De a másik ember méltóságát nem vesszük el.
Mert amikor valaki megaláz, megfélemlít, visszaél a hatalmával, akkor nem csupán egy konfliktust hoz létre, hanem egy egész rendszert. Egy olyan rendszert, ahol az emberek félnek. Figyelik a hangulatot. Kerülik a konfliktust. És alkalmazkodnak a kiszámíthatatlansághoz.
A legnagyobb irónia pedig talán az, hogy éppen azok szenvednek a legtöbbet egy ilyen közegben, akik a leginkább vágynak a tiszta kommunikációra, a kiszámítható működésre és a pszichológiai biztonságra. Azok, akik egyre kevésbé hajlandóak elfogadni, hogy a felesleges idegrendszeri terhelés a munka természetes velejárója lenne.
Szakmai cikkek, érdekességek További cikkek
Felelősség vagy önhibáztatás?
Miért hoztam létre az Agykapcsoló Klubot?
Pszichológiai biztonság az iskolában
Vizuális percepció vs. figyelemzavar – hol a határ?
Miért probléma a szülő képernyőfüggősége?
Miért kell az embernek rendszer, rutin, napirend?
Agykapcsoló Klub 2026 - Belső utakon
Nem lehet stabil idegrendszert építeni ott, ahol a feszültség a norma
Tech és AI – hogyan használható tudatosan KKV-ban?
Hatékony team építés és a pszichológiai biztonság ereje
Vagus ideg és reflexintegráció – az idegrendszer rejtett összjátéka
Tanulási nehézségek és a primitív reflexek kapcsolata
A legégetőbb KKV-kihívások ma: Időhiány, emberhiány, bizonytalanság
Miért nem megy a váltás, ha egyszer akarod? - A reflexes válasz és a kognitív rugalmasság kapcsolata
ADHD vagy csak túlterheltség?
Miért segíthet a reflexintegrációs torna figyelemzavar és hiperaktivitás (ADHD) esetén?
Miért van szükségünk önismeretre a mai világban?
Mit tehetsz, ha gyermeked figyelmetlen, nyugtalan?
